Gyulai fotográfusok – Székely Aladár és Rónai Dénes életműve

RÓNAI DÉNES, A MŰVÉSZ

Festői, finom, lágy vonalú képei utánozhatatlanok voltak. Nyitott, társasági életet nemcsak kedvelő, de létrehozó, a művészet más területein is újat alkotó kivételes egyéniség volt. A XX. század művészeti értéktára szegény lenne Rónai Dénes nélkül. Íróinkat, költőinket és zeneszerzőinket örökítette meg utánozhatatlan arcképeivel. Egyénisége nem csak a fotóművészetben adott egyedi értéket Magyarországnak. Rónai Dénes a hazai filmgyártás, és bábszínházi élet születésénél bábáskodott, műterme a kor művész elitjének találkozóhelye volt. Unokatestvéréhez, Székely Aladárhoz hasonlóan Gyuláról indult pályafutása, sok, a városban és a természetben készült Székely Aladár fénykép az ő közreműködésével készült városunkban.

Rónai Dénes Gyulán született 1875. július 17-én. Apja, Rosenberg Fülöp magyarosította családnevüket Rónaira. Testvérei közül Mihály is fényképész lett, Hermint pedig a XX. század elejének kiváló jellemszínésznőjeként tartották számon. A Rónai gyerekek és Székely Aladár unokatestvérek voltak, hiszen édesapjuk testvére volt Székely Aladár édesanyjának.  Rónai Dénes először az asztalos és lakatos mesterség fortélyait sajátította el. Később pékinasként is dolgozott. A fényképezés alapjait egy vándorfotográfustól tanulta. Rónai tudatosan készült a fényképész hivatásra. Budapestre költözött tizenhét évesen és Mertens Ede műtermében volt inas rokonával, Székely Aladárral együtt. Segítették egymást. Székely Aladár gyulai évei alatt Rónai Dénes egy ideig „segédként” dolgozott a szabadtéri felvételek készítésekor az öt évvel idősebb fényképész unokatestvérrel. Rónai Dénes javaslatára közösen nyitottak műtermet Orosházán 1897-ben, később egymással szemben nyitottak fotóstúdiót Budapesten, a Váci utcában.

Közben külföldön tovább képezte magát Rónai Dénes. Még 1895-ben a müncheni Hanfstängl, majd a hamburgi Rudolf Dührkoop szárnyai alatt képezte magát. Tanulóévei során megfordult a Koller–műteremben is, itt vezető retusőr lett. Néhány év elteltével “A retus célja és szükségessége” című tanulmányával elnyerte a Fényképészek Köre 1899-től érvényes ösztöndíját a bécsi Grafikusképző- és Kutatóintézetbe (Graphische Lehr- und Versuchsanstalt).

Bécs után Rónai Dénes a művészet fővárosába, Párizsba utazott, a legendás Nadar műtermében dolgozhatott. Később Lyonban a Lumiére-fivéreknél kitanulta a filmoperatőr szakmát. Volt véleménye a közügyekről is: politikai nézetei miatt – részt vett egy szocialista gyűlésen – távoznia kellett Franciaországból. Visszatért szülőföldjére, először Orosházán, majd az 1900-as évek első évtizedében Mezőtúron, Egerben és Szolnokon is dolgozott. Fotóit a nagyközönség először 1905-ben, a budapesti Műcsarnokban rendezett kiállításon csodálhatta meg.

Saját műtermet 1910-ben a Váci utca 17. szám alatt nyitott Budapesten, szemben Székely Aladár stúdiójával. A kor két legelőkelőbb és legforgalmasabb műtermét (amely nemcsak a kiváló portrék születésének helyszíne, de a művész elit kedvelt találkozóhelye is volt), gyulaiak működtették a főváros szívében! Rónai Dénes szoros barátságot ápolt Gulácsy Lajos festőművésszel (többször kiállítása is volt a műteremben), de láthatta itt a közönség  Csorba Géza szobrász alkotásait is. A magyar némafilmgyártás egyik korai vállalkozása volt az 1913-ban jórészt itt készült, Rónai által írt, rendezett és fényképezett Drághfy Éva (Veron) című film. A segédrendező Korda Sándor volt… Sajnos az alkotás nem maradt fenn az utókor számára.

Az 1910-es és ’20-as években még több olyan némafilm és szkeccs született, amelyet ő írt,  rendezett vagy fényképezett: a Ninon de Lanclot (1913), a Halálos szerelem (1922), és a Hogyan élünk (1922). A fotóstúdió volt az otthona a művészi bábjátszás első próbálkozásainak is. Mecénása lett 1910-ben Orbók Lóránd Vitéz László Bábszínházának, később Blattner Gézával itt nyitják meg a kínai vajang bábtechnikára épülő Wajang játékokat.

Művészi ihletésű fotói finom, lágy vonalúak, festőiek. Székely Aladárhoz hasonlóan a kor számos művészét és ismert emberét megörökítette fényképezőgépével. Az I. világháborúban önkéntesként vett részt, 1915-ben megsebesült a fronton. Katonatársairól készített portréiból több „hadikiállítást” is rendezett. Az arcképek mellett azonban készített festményszerű aktképeket, reklám- és műtárgyfotókat, fényjátékokat, szociofotókat, és a korban divatos magyaros stílusú fényképeket. Életrevaló ember volt, aki a nehéz időszakokban is ismerte a humort. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején például „udvari fényképész” feliratú cégtábláját két betűvel egészítette ki: udvarias fényképész…

Egyéni kiállítását először a párizsi Photographie Francaise-ben láthatta külföldön a közönség 1925-ben, majd Németország több városában is bemutatkozhatott. A húszas évektől Bécsben, Milánóban, Kolozsváron, Londonban, és New Yorkban is láthatók voltak alkotásai.

Számos saját fényképészeti eljárást, fotokémiai szabadalmat is birtokolt. A heliográfia (fénykarc), valamint a brómolajnyomásnak nevezett fotóduplikációs eljárás hazai nagyjai közé tartozik.  Szakirodalmi tevékenysége is jelentős. Öt éven keresztül (1929-től) volt a Magyar Fotográfia című lap főszerkesztője, később szerkesztője, de főszerkesztőként dolgozott a Fényképészeti Lapoknál is. A fotográfia feltalálásának centenáriumán 1939-ben Niepce – Daguerre-éremmel tüntették ki. A II. világháborúig 11 arany-, 25- ezüst-, és 60 bronzéremmel ismerték el tudását. A háborús pusztítás sajnos megsemmisítette az idős fényképész műtermét. A 35 éve működő budapesti stúdió bombatalálatot kapott 1945-ben, elpusztítva Rónai Dénes műgyűjteményének és fotóarchívumának jelentős részét. Hagyatéka jelenleg mindössze néhány száz fotóból áll. Rónai Dénes mégsem omlott össze: rögtön a háború után, 70 évesen létrehozta a fényképésziparosok testületét, amelynek 1948-tól a díszelnöke is volt. Tagja lett 1957-től a Magyar Fotóművészek Szövetségének is, egészen hét évig, 1964. április 8-án bekövetkezett haláláig. Gyulán az utókor büszke lehet maradandót alkotott fiára!

 

SZÉKELY ALADÁR, A MESTER

Gyuláról indult művészi vándorútjára. Családjának története a magyarországi zsidóság történetébe illő, a korlátok adta lehetőségek mellett teljesedett ki. A köztiszteletben álló iparos, majd kereskedő család fiának életútját mintha a sors keze irányította volna. Megküzdött mindenért, de nagyon akarta a tudást, a pillanat megörökítésével pedig elhagyta a sallangot, közvetítette a tisztát, az igazat, a maradandót. Csendes, mégis megalkuvás nélküli ember volt. Meghatározó szerepe volt abban, hogy értelmiségi „nagyjaink” (például Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond) az általa készített fényképekkel  méltón élnek ma is emlékezetünkben. Székely Aladár, a XX. század elején élt művészeink egyik legjobb fotográfusa. Gyula városa kivételezett helyzetben van: nemcsak a modern magyar művészeti fotográfia mintegy 100 éves születését köszönheti fiának, de dokumentációs értékkel bíró helytörténeti fényképeinek egy részét is. Emlékezzünk hát városunk szülöttére Székely (Bleyer) Aladárra, akinek munkássága – Nádai Pál az Iparművészeti iskola egykori tanára szavaival élve – „a művészi ízlés a mesterségbeli tudás nagy fegyelmező erejével párosul”. 

 

 

ŐSÖK ÚTJÁRÓL LETÉRVE

Bleyer Aladárként született egy gyulai iparos családban. Őseit a XIX. században bevándorló zsidó családok között találjuk. A Bleyer família a Duna mentéről, Tolna és Fejér megyéből vándorolt az Alföld délkeleti részére. Apai déd- és nagyapja is mészáros volt Tason, illetve Tóalmáson. Nagyapja Bleyer Mihály nemzetőrként harcolt 1848-ban, hazafias érzelmeit egész családjának továbbadta. A művész édesapja, az asztalosinas Bleyer Adolf az 1880-as népszámlálás adatai szerint már Gyulán született 1837-ben. Olaszországi vándorévei során csatlakozott a Habsburg – ellenes Kossuth párti magyar légióhoz.

Hazatérésekor Bleyer Adolf családjával (vissza) költözött Gyulára. Asztalosként, majd később terménykereskedőként dolgozott, 1865-ben feleségül vette Rosenberg Leonórát. Hét gyermekük született: négy fiú (Izsó, Aladár, Béla, Miksa) és három lány (Jolán, Kornélia, Berta). A gyerekek közül Aladár másodikként látta meg a napvilágot 1870. március 5-én Gyulán. A polgáriasodás, asszimilálódás útjára lépő helyi zsidóság körében tekintélye volt a családnak. A testvérek később – a legidősebb (Izsó) kivételével – családnevüket Bleyerről Székelyre változtatták.  Bleyer Adolf fontosnak tartotta családja társadalmi felemelkedését. Különös figyelmet fordított gyermekei taníttatására, valamennyien a gyulai izraelita iskolában kezdték meg tanulmányaikat. Fivérei jól tanultak, később jogi diplomát szereztek, Aladár viszont nem volt jó tanuló, kétszer még évet is ismételt.
Számára édesapja az iparos-kereskedő tradíció továbbvitelét szorgalmazta, 15 éves korában már mellette is dolgozott. A gyenge fizikumú, de jó kézügyességgel rendelkező fiú azonban mást akart: az iparos szakmát választotta, Szilágyi József szoba- és címerfestő mesterhez állt be tanulónak. Mestere értett a fényképezéshez is, és miután felfigyelt a feltűnően szépen rajzoló tanítványára, megtanította az akkor még ritka tudomány alapjaira.

A tanulóidő után Székely Aladár  a Dunky Fivérek kolozsvári műtermében fejlesztette tovább fényképész tudását, ahol segédként majd retusőrként is dolgozott. A retusálás (amelyet később is gyakorolt) kiváló alapot jelentett számára saját képeinek „alakítására”, az árnyalatok, hátterek módosítására is. Három év múlva a Dunky testvérek ajánlólevelével érkezett Mai Manó pesti műtermébe, majd az 1890-es évek elején Mertens Edénél dolgozott (Rónai Dénessel együtt) inasként, retusőrként a Bécsi utca sarkán, az Erzsébet tér 7. alatt.

Székely Aladár önálló fényképészként 1892 márciusától kezdte el tevékenységét Gyulán. A városba visszatérve a Komló Szállodával szemben, a régi Fehér-Körös partján, az elhunyt Fái Izidor műtermének vezetését vállalta az özvegy felkérésére. Két év elteltével, 1894 áprilisában már bérbe is vette a város legrégibb „fényirdáját”.

 

      „Van szerencsém a t.cz, közönséget értesíteni, hogy özv. Weisz Lipótné házában a      „Komló”-szállodával szemben, 20 év óta fennálló fényképészeti műtermet átvettem, és a mai kor igényeinek megfelelőleg újonnan berendeztem. Jelenlegi üzletemet hosszabb ideig vezettem már, s ez idő alatt volt szerencsém a t. közönséget meggyőzni           képességeimről, ennek révén vagyok bátor a t. közönség becses pártfogását kérni. Készítek a fényképészet keretébe tartozó minden munkát. Azonkívül felhívom a t.           közönség becses figyelmét, hogy eddig csak a fővárosban készített czinkografiát,    kliséket s nyomatokat, képek tervrajzok stb. sokszorosítására, üzletemben is készítek,      melyet e czélra külön berendeztem. A t. cz. közönség becses pártfogását kérve   maradok mély tisztelettel: Bleyer Aladár. (Békés, 1894. április 29)

 

Székely Aladár profi és a szó nemes értelmében vett iparos munkát végzett: egyszerű berendezéseket, kiegészítőket (ülőpadot, székeket, asztalokat, homogén hátteret) használva készített a város szép hölgyeiről, büszke férfitagjairól elegáns, polgári hangulatú fényképeket. Nem akárki volt a segédje, mint unokaöccse, a Bécsben tanult Rónai Dénes! „Külsős munkákon”, vagyis vásárokon, aratáson, esküvőkön és más fontos eseményeken is készített fotókat Gyulán és környékén. Megörökítette több városi épület, híd korabeli arculatát is az utókornak. A zömmel az 1890-es években készült fotókat az Erkel Ferenc Múzeum, a Balla és a Durkó-Illés Gyűjtemény őrzi.

A rendszeresen érkező megbízások ellenére a legkeresettebb fényképésznek mégsem Székely Aladár, hanem az özvegy Fái Izidorné új műtermének vezetésével 1894-ben (Székely Aladár önállósodásával szinte napra pontosan egy időben) megbízott Békés Gyula számított. Gyulán a Fő (Városház) utca 38. majd a Városház utca 8. szám alatt működő műtermeit zömmel a város és a környék jómódú polgárai, valamint a középréteg kereste fel.

A városban működő erős konkurencia miatt Székely Aladár Rónai Dénes javaslatára 1897-ben a kevés állandó fényképésszel bíró, fejlődő Orosházára tette át a székhelyét, de csak 1898-ban, a Békés című lap május 8-ai számában búcsúzott el „Gyula városának tisztelt közönségétől”.

 

    Székely Aladár édesanyjának, Rosenberg Leonórának testvére, Rosenberg Fülöp gyermekei közül többen is fényképészek lettek. Közülük is kitűnik az 1875 július 16-án Gyulán született Rónai Dénes. A két unokatestvér, Aladár és Dénes támogatták egymást pályájuk párhuzamosan ívelt felfelé. Orosházán közösen nyitottak műtermet, majd Budapesten a Váci utca két oldalán, egymás szomszédságában volt üzletük.

 

Székely Aladár Tannenbaum J. egykori  fényképészeti műtermét az evangélikus egyháztól bérelve viszonylagos monopóliumot élvezett a városban. A papír alapú felvételek hátulján az orosházi mellett a gyulai műterem címet is feltüntette. A rendelésre készült „megszokott” portréfotók mellett más képeket is készített Székely Aladár. A festészeti tanulmányok, a művészeti albumok alapos ismerete kitűnik az életképeket rögzítő „kompozíciós” felvételein. A bőségesen érkező megbízások mellett helyi szakmai elismerés is érte: díszoklevelet kapott az iparkiállításon bemutatott fotóiért. Budapestre készült, és – Rónai Dénes biztatására – tanulmányútra külföldre, Bécsbe, Münchenbe és Berlinbe utazott Székely Aladár.

Hazatérve már nem volt megállás: még működött az orosházi stúdió, de 1899 nyarán már műtermet nyitott a fővárosban a Baross utcánál, a Mária Terézia tér 1. szám alatt (ez a stúdió az 1920-as évek közepéig működött a keze alatt). Az orosházi műterem megmaradt, Kemény Bertalan lett az üzletvezetője, a felvételeket pedig a „modern fényképészeti technika legújabb vívmányainak alkalmazásával készítette el Budapesten Székely Aladár, aki itt már magyarosított nevét használta.

Az 1899. november 12-én megjelenő Orosházi Újság hivatalosan is közli: „Bleyer Aladár gyulai illetőségű orosházi lakos vezetéknevét Székelyre változtatta”. Érdekesség, hogy a magyarosított név már egy nagybányai újságban megjelent 1898-ban. Székely Aladár neve a festőművész iskolába látogató tanulók névsorában szerepel. A „festészettel ismerkedés” azonban minden bizonnyal csak rövid epizód volt a fényképész életében, de kétségtelenül hatással volt alakuló művészetére.

A párhuzamos működés nem tartott sokáig. Harmincévesen Székely Aladár eldöntötte: Budapesten akar érvényesülni. Az orosházi műterem 1900 májusában minden bizonnyal Szabó Sándor helyi fényképész birtokába került.  A budapesti üzlet beindítása mellett már a családalapításra is készült a gyulai származású fényképész, egy nála 16 évvel fiatalabb lány volt a kiválasztottja. A Békés című lap 1903. november 1-én arról számolt be, hogy „Székely Aladár volt gyulai most fővárosi jóhírű fényképész eljegyezte Budapesten Spiller Irénkét”. Később, 1908-ban Székely Aladár megnyitotta a főváros első kirakatos műtermét a József körút 62. szám alatt (az épületben volt a lakása is). Ez a fotószalon az I. világháborúig működött. Többen is dolgoztak itt, ami komoly szervezőmunkát igényelt, de lehetővé vált a különböző elvárású vevőkörök kiszolgálása.

Az 1910-es esztendő nagyon fontos Székely Aladár számára, hiszen felesége, Spiller Irén világra hozza László fiukat, de ez az év a nagy áttörés esztendeje is. Előbb az Andrássy út 29-ben működő fotószalonban lett társtulajdonos (így már három műtermet tartott fenn), majd a Váci utca 18. alatt nyitott üzletet, amely „minden szükséges kényelemmel, és korszerű felszereléssel” várta a fényképezkedni vágyókat. Már ekkor megfordult itt a magyar szellemi élet legjava, írók költők, festőművészek. A Váci utca másik oldalán a 17. szám alatt pedig az unokatestvér Rónai Dénes műterme működött. A kritikusok ekkor már a legjobb fotográfusok között tartják számon Székely Aladárt.

 

 

A MEGHITT PILLANAT MŰVÉSZE

 

Székely Aladár gyenge fizikumú, csendes, visszafogott de öntudatos ember volt, a munkában pontosnak, kérlelhetetlennek és megalkuvás nélkülinek ismerték segédei, kortársai. A különböző beállításokat sokszor tükör előtt önmagán tanulmányozta. Gisser Gyula egykori tanítvány emlékei szerint munkája átgondolt, sallangmentes volt. Felvétel közben izgatott, sőt ideges lett, gyorsan sorolta utasításait, amelyet alig tudtak követni munkatársai. A felvétel készítését, az előhívást ritkán adta ki a kezéből, annak ellenére, hogy kitűnő helyettes stúdióvezetői voltak (többek között a felesége, Misley Anna családja révén gyulai kötődésű Angelo, vagyis Funk Pál is vezette műtermét, illetve dolgozott vele).

Ismert mondása volt tanítványai felé: húsz év gyakorlata kell ahhoz, hogy az ember játszani tudjon a gépével. Ragaszkodott saját elképzeléseihez, így ahhoz is, milyen műteremben dolgozzon. Két tanítványa, Szilágyi Erzsébet és Gisser Gyula részletesen leírta, hogyan is nézett ki a Váci utca 18. szám alatti lakás-műterme. A háromemeletes házban az emeleten a vendégfogadó szoba, öltöző, szalon, műterem és a labor volt. A lifttel is megközelíthető padlástérben volt az iroda, de öltözőt és szalont is találhattunk itt.

            „A fényképész stúdió üvegtetős helyiség volt, egyik fala a terasz felé szintén üvegből készült. Székely Aladár inkább a természetes fényeket szerette, lényegében nem használt mesterséges világítást. A sötétebb részek derítését fehér vászonnal bevont reflektorokkal oldotta meg. A nagyméretű háttér két oldala sötétbarna, illetve krémszínű volt. A falak pasztell lila színűre voltak festve, a műterem padlóját linóleum borította. A felvételekhez 18×24 cm-es üvegnegatívokat használt, ezeket napfénypapírra nagyította.”

     Szilágyi Erzsébet tanítvány így emlékezik mesterére:

„Pillanatok alatt meglátta modelljében a jellegzetest, gyorsan beállította, mielőtt az      még kifáradt volna. Sok gondot fordított a kezek szép elhelyezésére. Megfigyelte a kéz formáját, az ujjakat, de számára mégis az arc volt a lényeges. Az erőltetett       beállításokat és a túl ellentétes megvilágítást kerülte. Képei sosem voltak túlzsúfoltak,    bútorokkal vagy dekorációval, drapériákat sem alkalmazott a kép hátteréül.”

 

A századfordulón, különösen az 1910-es évek körül már divat volt a portré fénykép. A következő években már egyre többször (emblémával majd anélkül) autográf ceruzaírású szignóval látta el a paszpartút, amire a fényképet ragasztotta.

Székely Aladár külföldi tanulmányútjain ennek a szakmai területnek a fogásait ismerte meg és sajátította el. Különösen hatott rá a német Hugo Erfurth, Rudolf Dührkoop és Emil Otto Hoppé stílusa. Portréalanyainál sajátos emelkedettségre, bensőséges hangulatra, de mégis az alany karakteréhez igazodó beállításra törekedett. A modellel nagyon gyorsan dolgozott, hogy ne vesszen el annak természetes karaktere. Portré fényképei inkább realisták, mellőzik a korábbi, festményekre emlékeztető hatásokat. Táj-, és városfotóinál, illetve aktképeinél viszont megfigyelhető a festményszerű „komponálás”… Egyéni, egyedi, így felismerhető látásmódjával megreformálta a korabeli magyar portréfényképezést. Székely Aladár vállalkozónak sem volt utolsó. Németországból haza egy kitűnő ötlettel érkezett: fotókkal megörökíthetőek az utókor számára a kor neves személyiségei. A 38 válogatott portréképet albumba rendezve hatalmas munka után, saját pénzén jelentette meg az „Írók és művészek” címmel 1915-ben. Az előszó Ady és Ignotus munkája. A következőt írták:

 

Székely Aladár egy derék fotográfus ember, kinek művészete abban áll, hogy nem művészkedik a fotográfiával, s képeinek az az egyéni s ezzel megint művészi vonásuk, hogy nem tolja beléjük egyéniségét. Tudniillik: a fotográfia csak így lehet igaz, ami ebben a különös esetben művészit jelent. A festő a maga látása, a maga érzése, a maga kedve szerint fest s képe annyira művészi, amennyire magát bele tudta tenni. Ezt azonban a fotográfus a priori nem teheti, mert végre sem ő az, aki a képet írja, hanem a nap, a lencse, a megérző vegyület. […] semmi erőltetett beállítás, utána semmi retouche. Ez a Székely Aladár gondolatmenete, s igen jó, igen művészi, igen frappáns arcfényképekben váltja valóra. Persze, ezek a reális fotográfiák nem mindenkinek kedvére valók – ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát – de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a művészi becsületességet s ezzel – amennyire fotográfiánál erről szó lehet – a művészetet, s a szépen nekilendült magyar fényképírásban mind több szem és több megrendelés fordul az ő nyers, de erős képei felé.”

 

Az album megjelenésekor Székely és Ady már hét éve barátok voltak. A fiatal költő 1907-ben szerelmével Lédával közös portrét készíttetett a mesternél. Ez a találkozó Székely Aladár számára meghatározó esemény volt. Léda és Ady a legenda szerint csak egy-egy papírképet tartott meg magának a felvételről, az üvegnegatívot pedig összetörették, hogy a fénykép ne legyen másolható. Az Adyval való barátság kezdetén, 1908-ban rendezte Székely Aladár első sikeres kiállítását, ebben az esztendőben jelent meg a „Nyugat” című folyóirat is. Ady legismertebb, a „Nyugatban” és az „Írók és művészek” albumban is reprodukált „könyöklős” portréja is ekkor készült.

Nádai Pál az Iparművészeti Iskola tanára, művészeti író 1917-ben így összegezte a fotós munkásságát: „a művészi ízlés a mesterségbeli tudás nagy fegyelmező erejével párosul”.

Székely Aladár az Adyról készített felvételekért soha nem fogadott el pénzt. Végigkövette életét, megörökítette annak minden fontos szereplőjét, szinte bálványozta a költőt. Ady Endre barátját „gépképírónak” hívta. A neves költőről összesen mintegy 100 fotót készített a fényképész barát. Több fénykép készült a költő családjáról, édesanyjáról, valamint  szerelmeiről Csinszkáról és Lédáról is. Székely Aladár – Máté Olga és rokona, Rónai Dénes mellett- a „boldog békeidők” művészeinek rendszeres, kedvelt és elismert portréfotósává vált. Többek között megörökítette Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot, Eötvös Józsefet, vagy a festő Rippl-Rónai Józsefet, de a fiatal Bartók Bélát is.

Felesége Spiller Irén harmóniát teremtett számára, társa, inspirálója is lett a művészetben. Ő is kitanulta a mesterséget, a műtermi munka mellett az üzletvezetéssel is foglalkozott. Székely Aladár jövedelme az 1910-es évek közepén már biztos megélhetést jelentett családja számára, jutott utazásra, lakás felújításra, fotó felszerelések korszerűsítésére, sőt műtárgyak vásárlására, a művészbarátok patronálására is. Sok tanulója volt, de nem teremtett iskolát, a tanoncidő lejártával mindenki szabadon indult el a saját útját járta. Szilágyi Erzsébet emlékezete alapján tudjuk, hogy ennek ellenére híres emberek fotózásakor az ajtó előtt tolongtak a tanítványok, hogy megleshessék, miként dolgozik a mester.

 

VALAKI ELVESZETT

Ady 1919 januárjában bekövetkezett halála megviselte Székely Aladárt. Visszavonult műterme csendjébe, keveset szerepelt, kiállításokra nem küldött képeket. Barátjának egy a költőt ábrázoló felvételekből összeállított albummal –Móricz Zsigmond előszavával – állított örök emléket. Az 1920-as években a költőről készült érmékkel lepte meg a rajongókat. A fotózás mellett ugyanis tovább élt a festészetnek és a rajznak is, emellett kisplasztikákat, és érméket is készített. Ekkoriban a nemes eljárások és a lágy rajzolatú, költői hangulatú táj és zsánerfényképek felé fordult, több hazai és nemzetközi kiállításon is sikereket ért el.

Az 1920-as években már a felső tízezer is felfedezte. Kedvelt fotográfusként díszmagyarba öltözött képviselők, főúri családok keresték fel műtermeit. Illusztris személyek (például gróf Széchenyi Károly, József Ferenc főherceg és Zsófia főhercegnő, Horthy Miklós kormányzó) készíttetnek vele portrékat. Folytatta a művészképek készítését is: Olgyai Viktor, Aba-Novák Vilmos, Rudnay Gyula, Glatz Oszkár, Deák–Ébner Lajos festőművészekről készültek aszimmetrikus, merész, fél arcot árnyékban tartó remek portrék.

Az Új Idők című folyóirat mellett egy az írókról szóló sorozatba rendelt tőle fényképeket a gyulai származású Tolnai Simon újságja a Tolnai Világlapja.
A Magyar Fényképészek Országos Szövetsége 1926-ban tiszteletbeli elnökévé választotta.

A húszas évek végeztével lassan abbahagyta a fényképezést, inkább szakíróként és szerkesztőként tevékenykedett. A háttérbe húzódásában közrejátszhatott gyenge fizikuma, hosszan tartó, egyre súlyosabb betegsége is. Köszvény és szívasztma gyötörte, amelynek súlyosabbra fordultával abbahagyta a munkát, műterme vezetését 1930 körül fia vette át.  A fényképeket Székely Aladár saját kezű aláírásának paszpartúra nyomtatásával látták el, ami az eredetiség mellett a minőséget is igazolta. A fotókat viszont általában már Székely László készítette. Néhány év múlva, 1934-ben még elvállalta a Magyar Fotográfia szerkesztését. A felkérésnek 1938-ig becsülettel eleget tett.

A gazdasági válságot Székely Aladár vállalkozása is megsínylette. Az 1930-as évek második felében már jóformán egymaga dolgozott a műteremben egy-két tanuló segédletével. Az egyre borúsabb politikai helyzet miatt Székely Aladár áttért a református hitre (Rónai Dénes is kikeresztelkedett – ő evangélikus lett). Az egyre nehezebb körülmények között élő Székely Aladár még kap egy komoly elismerést: 1939-ben a Budapesti Fényképészek Ipartestülete a fényképezés feltalálásának 100. évfordulóján, a fényképezés és a szakmai értékek területén szerzett kiváló érdemei elismeréseként Niepce-Daguerre aranyéremmel tüntette ki.

Egy sötétedő, fenyegető Magyarországon hunyt el 1940. szeptember 27-én, 70 évesen. Szeretett fia Székely László (aki nemcsak kitűnő fényképész, festőművész is volt) a II. világháború borzalmaiban halt meg 1943. január 10-én Voronyezsnél. Sajnos a háború alatt hátrahagyott műtermét bombatalálat érte, így sok üvegnegatívja megsemmisült. Hátramaradt munkái felbecsülhetetlen értékű gyulai, orosházi helytörténeti dokumentumok, egy kiváló fotóművész forradalmi munkái, egyben nagy művészeink életének hű lenyomatai.

Székely Aladár úgy adott maradandó értéket Gyula városának, hogy világhírű művészetet alkotott. Szülővárosával sohasem szakadt meg a kapcsolata, családjával, barátaival tartotta a kapcsolatot, ha tehette haza is látogatott Gyulára. A gyulai polgárok, Székely Aladár tisztelői 1966-ban díjat alapítottak a fotóművész tiszteletére. A róla elnevezett 1984-ben alakult fotóklub máig őrzi emlékét. Szobra is van szülővárosában. Varga Géza alkotását 1986-ban leplezték le a Székely Aladár – T utca sarkán.. Szeretettel, tisztelettel és köszönettel gondoljunk mindig Székely Aladárra és egykoron tisztelt és nagyra becsült családjára!

 

Készítette: Durkó Károly

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

CAPTCHA

*